Végre megérkeztél! A kérdés nem az, hogy képes-e az ember világokat építeni. Képes rá. A kérdés az, hogy képes-e úgy építeni, hogy közben ne váljon a saját építményének rabjává.
A libertarizmus ebből az egyszerű, de könyörtelen felismerésből indul: az egyén nem alkatrész egy központi tervben. Saját életének döntéshozója. A szabadság nem jutalom, amelyet egy rendszer kioszt; kiindulópont. A tulajdon, a szerződés, a szabad csere és az önkéntes együttműködés pedig nem díszítőelemek, hanem annak gyakorlati nyelve.
„A piac azonban nem ideológia. A piac maga az emberi cselekvés következménye.”
A piac nem ígér tökéletességet. Visszajelzést ad. A nyereség és a veszteség, a siker és a kudarc, az ár és a hiány mind jelzés: valami működik, vagy valami nem működik. A szabad ember pedig nem attól szabad, hogy soha nem hibázik, hanem attól, hogy dönthet, tanulhat, és vállalhatja döntése következményeit.
Innen nézve a libertarizmus nem egyszerűen „kevesebb állam”. Mélyebb állítás: kevesebb kényszer, több felelősség; kevesebb előre megírt életpálya, több választási lehetőség; kevesebb központi bizonyosság, több helyi tudás.
„A valóságot lehet késleltetni. El lehet fedni. Át lehet nevezni. De legyőzni nem lehet.”
A Piac és Hatalom történelmi, filozófiai és közgazdasági utazás egyetlen visszatérő kérdés körül: mi történik akkor, amikor az ember a valóság helyett a saját tervének kezd hinni?
A szöveg esszészerű, drámai utazásként járja be a barlangok előtti csere világát, az ősi piacokat, a városok felemelkedését és a modern rendszerek egyre sűrűbb intézményi hálóit. A központi motívum újra meg újra visszatér: a szabad csere élő folyamat, amelyet meg lehet fékezni, de amelynek alkalmazkodó erejét nem lehet büntetőpontokkal eltörölni.
„A civilizáció nem azért maradt fenn, mert bölcsek vezették, hanem mert ... az életképes folyamatok összhangban álltak a valósággal.”
A szerző Gábori L. Balázs, a Libertárius Mozgalom alapítója. 2015-ben részt vállalt a Liberland kezdeményezés magyarországi népszerűsítésében. A kötet gondolati íve a piacot nem puszta gazdasági intézményként, hanem az emberi cselekvés egyik alapvető, önszervező mechanizmusaként vizsgálja.
Nem vigasztalni akar. Kérdéseket akar hagyni maga után. Miért hiszünk a központi tervben? Mikor válik a rend saját ellentétévé? Hol kezdődik az a pont, ahol a segítségből függőség, az együttműködésből alá-fölérendeltség, a védelemből uralom lesz?
„A közös vízió nem kötelez, csak lehetőséget ad.”